Ahol a múlandóság törvénye nem érvényes


A múlandóság törvénye az ember egyik legfájdalmasabb felismerése (beismerése). Ami megszületik, létezik, el is múlik. Legfeljebb, ha hiszünk a reinkarnációban vagy a feltámadásban, újra megtestesül, de az már soha többé nem lesz ugyanaz. Vannak azonban dolgok földön és égen, amelyekre a múlandóság törvénye nem érvényes.

Ilyen a Zene.

Mindig csodáltam azokat a muzsikusokat, akik képesek voltak arra, hogy sok-sok év után összeálljanak és megpróbálkozzanak egy második eljövetellel. Számos ilyen példát ismerünk a rock-történetben, de a többségük megmaradt nosztalgia-szinten, nemigen tettek már hozzá a legendához. Eddig mindössze két bandánál éreztem azt, hogy az egy, vagy akár több évtizedes szünet olyan volt számukra, mintha csak kimentek volna elszívni egy cigarettát. Az első az Emerson, Lake & Palmer volt, a második pedig a Colosseum. Most találkoztam a harmadikkal.

Ez a Mini második, 1971-es formációja volt. Ott, ahol élőhelyük van: a Bem-rockpart 6 alatt, a felújított, de a régi hangokat, levegőt, arcokat őrző koncertteremben.  Abszolút telt ház előtt. Mint egykor.

A múlandóság legfeljebb az első pillanatokban jelentkezett, de hamarosan szégyenlősen el is kullogott. Elvégre butaság lenne számon kérni húszéves külsejüket a hatvanasokon... De a ráncok, a hajmennyiség látványának csak addig volt jelentősége, amíg önmagunkba nem néztünk és amíg meg nem szólalt a Halványkék gondolat. A maga telt, sűrű, harmonikus teljességében. Pappgyuszi régen hallott, viharvert Hammond-orgonája, Nagy Pista pontos, ihletett basszusgitárja, Nemecsek izgatottan precíz dobolása – no és persze Török Ádi, töretlenül, életfogytiglanul, aranyló-ezüstlő fuvolájával. És utána szépen sorban, a Délelőtt, a Sirályok, az Éjféli nap – milyen univerzális mélységeket tudott a magyar progresszió már négy évtizeddel ezelőtt is! – és még dobszólót is kaptunk az I’m A Man feldolgozásának keretében. (Kár, hogy nem a „Nemecsek-tangót” vették elő, mert annak bevezetőjében Ádi még „gyugyózott” is volna – azaz pumpával vadította volna meg fuvoláját…).

Aztán a második részben jöttek az azóta minden formációval átvett darabok, és közéjük ültették be a fiúk az Este a székelyeknél variációit. Ha belegondolok, hogy Pappgyuszi egy alomból való volt a nagy zongoraművész-nemzedékkel, de az akkori kultúrpolitikai szerint „túl sokan voltak”, és csak néhánynak jutott a támogatásból, ha belegondolok, hogy a Bartók-örökösök megakadályozták a 20. század legnagyobb zenei géniuszának mindenféle új, lemezen megjelenő értelmezését – Emersonéktól a magyar Pantha Rei-ig – holott ezzel éppen Bartók Béla szellemével mentek szembe: elvégre az ő számos darabja, az Este a székelyeknél, az Allegro Barbaro, a Parasztdalok, és megannyi más az ősi magyar népzenekincsek kortárs átiratai, és Neki biztosan tetszenének a rock-os adaptációk…

 

Bajban voltam ezen az estén saját emlékeimmel. Már nem vagyok bizonyos abban, hogy ezt a négyest láttam-e annak idején élőben. Dalaikat 1971-72 körül már biztosan hallottam a rádióban, a Kereszteslovag először egy osztálykirándulás során jutott el hozzám. Attól kezdve a Mini zenéje átívelt egész életemen, a 70-es évekből egy Egyetemi Színpadi koncert maradt meg nagyon elevenen – egy töredékét még őrzöm is valahol – a nagy tabáni bulikat sem hagytam ki soha, aztán következtek az én legintenzívebb Bem rockparti éveim. Különös volt, hogy ezen az estén szinte alig láttam olyan arcot, akikkel a 90-es években valamennyi koncertet végigbuliztuk. Ott voltak az ősrajongók, számos fiatal (most már tízen aluliakat is beengednek), és mintha én lettem volna a hiányzó láncszem…

Mégsem volt bennünk hiányérzet, szomorúság, mert a Zene ereje könnyedén feltöltött minket, mint már annyiszor. „A legfontosabb az egészség” – köszönt el tőle szokatlan módon a közönségtől Törökbácsi - bízzunk benne, hogy Ő is megszívleli saját szavait. Szerencsére testi-lelki jóléte legfontosabb elemének, a zenélésnek ma is birtokában van és az övé is lesz élete utolsó percéig. Csak minél később jöjjön el ez a pillanat.

Kifele jövet egy pillanatra elkeveredtünk egymástól Párommal a tömegben, akivel már megjártuk a Tabánt, a Városligetet, a Vörösmarty-teret, a Római-partot Mini-ügyben. „Itt vagyok, Életem” – kiáltottam utána. Egy jókedvű kolléga, alaposan végigmérve porhüvelyemet, nekem szegezte a kérdést: „Mióta nevezed őt Életemnek”. „Tíz éve” – feleltem neki, hiszen ennyi ideje vagyunk együtt. Az úriember előbb elképedt, majd szívből gratulált nekünk.

Mint mondtam, vannak dolgok földön és égen, amelyekre nem érvényesek a múlandóság törvényei. Ilyen az igaz Szerelem és az igaz Zene is.

 

Göbölyös N. László