A Hőkölés népe
Vers: Ady Endre
Zene: Papp Gyula

„Bíró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom”/Ady/

Ez a hőkölő harcok népe.
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
 
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.
 
Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

 

Egyedül vagyok –blues
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara

Didergős ébredés. Szürke reggel.
Kedélyeskedik egy kevély rádió-bemondó.
Zacc az alján; csésze csobban a mosogató levében.
Indul az új színdarab; mögötted bezárul az ajtó.

Vészjóslóak a hírek; áremelést ígérnek.
A lámpa zöldre vált, valaki idegesen dudál.
Felzsong az élet, összemosódnak a sietős léptek,
és az utazók fejében egyre csak az jár:

            Egyedül vagyok, egyedül vagyok,
            magamban dúdolom ugyanazt a dallamot:
            Dumbádí, dimbádámbádú
            Egy lassú blues, de mégsem szomorú.

Unalom állóvizében fürdenek a lelkek
 - sok fuldokló, mért nem vesz levegőt?-
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”,
és a mélyből meríteni erőt.

A város felett fellegek gyülekeznek.
Nyüzsgő hangyaboly érzi a közelgő vihart:
szele súgja már, hogy nemsokára összedől a vár,
hát fúrja és kigyúlva, kórusban fújja el a dalt:

            Egyedül vagyok, egyedül vagyok,
            magamban dúdolom ugyanazt a dallamot:
            Dumbádí, dimbádámbádú
            Csak egy blues, ami nem, kicsit sem szomorú.
 
Van egy hely, ahová titkaidat rejted.
Néhány csalódás, amit sosem mondasz el.
Kitéped kötődések gyökerét -mélyen benned
elásott magból –magadból- nyíló világ terem.

Aztán végre egyszer a saját utadat járod;
a hívó hangot hallod, ismered jól,
-bár minden változik, te is megváltozol-
Az a blues ugyanúgy, az életedről szól:

            Egyedül vagyok, egyedül vagyok,
            magamban dúdolom ugyanazt a dallamot:
            Dumbádí, dimbádámbádú
            Ez egy lassú blues: csakazértsem szomorú.




Egyszerűen magyar

Zene: Móczár László
Szöveg: Sárdy Barbara

Kis falu templomtornya
büszkén messzire lát;
kémleli lent a tó vizét és a
túloldalát.
Az a hely, milyen hívogatóan
ismeretlen odaát!
Üde szellő hozza onnan az
évszakok illatát...
Talán feléje éppen így
révedeznek ott:
napfényes lankán nézik a
kicsiny templomot,
ahol, mint hűs forrás vize,
tisztán szól a dal;
lassú, bús fohász.
Olyan magyar. 

Olyan mint én, olyan mint Te,
akit ebből a porból gyúrt a végzete.
Olyan ez a dal; olyan mélyen felkavar,
attól, hogy a miénk. Hogy egyszerűen magyar.

Imára kulcsolódó
törődött kezek;
mióta törik termővé
a természetet!
Barázdák és kérgek
-maradó sebhelyek-;
és amit még nem őriz meg
az emlékezet.  
Az életfát, ha férgek rágják,
túlélő a lélek:
küdetés kódját
örökítik tovább a gének.
És az ének arról szól,
hogy élni akar.
Mert édes méz az élet.
Olyan magyar.

Olyan mint én, olyan mint Te…..

Aranysugár a híd,
nyári alkonyon;
átível a két part között
szelíd hullámokon…
Révbe ér,
várja már egy otthon,
kinek a csillagos éjszaka sátora;
ősi templom.
Árva lélekvesztő, néha
messzire elsodor
a tenger-idő: végtelennek
tűnik a zátonyon!
De múljon el a bánat!
Forrjon a vér, a bor, a dal!
Mennyi tűz és víz, és sóhajíz…
Olyan magyar.

Olyan mint én, olyan mint Te…   





Ha szeretnél
Zene: Sáfár József
Szöveg: Sárdy Barbara

Háború, pusztító tűz, éhezés;
végítélet napja vár.
Leselkedő halál.

Holnaptól nem lesz több ébredés,
nem hallható már szívverés.
Ennyi csak talán.

Egy újabb ismeretlen állomás,
ahova sodor a szél.
Nem fájna többé semmi, senki más,
ha szeretnél.

Depresszió, szorongás, félelem,
mit mérges kígyónyelvek osztanak;
sziszegnek rosszakat.

Lökdösődő osztozkodás az életen
-pozícióharc dúl minden lélegzetvételen-;
végül kifosztanak.

Egy újabb ismeretlen állomás,
ahova sodor a szél.
Nem fájna többé semmi, senki más,
ha szeretnél.

Csattan az ostor az igazság bajnokán:
Az ítélet kötél. A bűnös mind meglóg.
Aki ártatlan, meg lóg.

Érett gyümölcsként függ a sors a fán:
lehunyt szeméből kicsordul a magány;
részegít szomjazót.

Egy újabb ismeretlen állomás,
ahova sodor a szél.
Nem fájna többé semmi, senki más,
ha szeretnél.




Hiszek egy
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara
Refr.: Pap-Váry Elemérné

Szakadjon rá az ég,
aki nem hisz benne már,
hogy a Kárpát-medence minden
talpalatnyi földje jár.
Dőljön össze
a sok hazugságvár!
Cinikusoknak-kuss, mert ez
jár, ez jár, ez jár;
igen, ez jár!

Sújtja már a vég,
taszítja már a föld;
a júdáspénzért megalkuvót,
a gyáva hitszegőt.
Bosszúszomjas, hataloméhes,
léha törtetők!
Démon a bűn. Utoléri  
őt is, őt is, őt
és őt!

refrén: Hiszek egy Istenben
Hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban
Hiszek, hiszek,
hiszek Magyarország
feltámadásában.

Minden porrá ég
minden rossz és jó.
Összeomlik, ami látszólag
örökkévaló.
Hatalom és pénz, és
szerencse forgandó…
Megérintene végre
egy szó, egy szó, egy szó;
egy igaz szó.

Féljetek csak tőlem,
nyugodtan féljetek!
Feltámadt kísértet, ijesztő
szellem leszek ;
a zene erejével, a lóvá tett
lovas-nemzetet  védem,
visszaszerzem,
amit elvett, elvett, elvett…;
elvettetek!

 




Képzeld el
Zene és szöveg: Szebelédi Zsolt

Azt súgják, hogy csöndesen, mert baj van
és vigyázzak, mert tűntek el előttem.
Aludni már nem tudok nyugodtan,
úgy érzem, mintha figyelnének engem.
A városban nem értik, hogy mit mondok,
az emberek már régen nem nevetnek.
Nyakukon a hétköznapi gondok
s mindennap egy új sebet szereznek.
Eltűntek a vágyaink, feladtuk terveink.

Képzeld el, hogy hinni tudsz, mint rég!
A rosszból már elég!
Legyen mindez rossz emlék,
döntsük el, mit szeretnénk!
A hitünk nélkül nincs remény,
magától nem jön el a fény.
A félelemtől sírni kár,
küzdelem nélkül a semmi vár.

Tudom, amíg ember él a Földön,
addig a világon béke nem lesz.
Egyre jobban látom: ez egy börtön
s a láthatatlan érdek mindent elvesz.
Sáska hadak pusztítanak mindent,
utánuk csak pusztaság maradhat.
A pénzünkkel az eszünk is rég elment
és segítséget senki más nem adhat.
Egyedül a sötétben, magamat sem értem.

Képzeld el, hogy hinni tudsz….   
  




Magyar akarok maradni
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara

Magyar akarok maradni,
ez fontos nekem.
Még akkor is, ha fajtám éppen    
balsorsot terem.              
„Magyar akarok maradni!”
- szóljon így dalom!
És legyen víg az asztalom,
hogy megvigasztaljon :
keserűédes szó, amit
más nyelvek nem ízlelnek és
gondolat, ami szavakból fakad…
Szép és szabad
magyar akarok maradni!
Élni, ölelni,ölni, halni,
szerelmet vallani!

 




Mást akarsz
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara

Pár szó,
egy villanás és hirtelen
megváltozik,
ami csak addig volt jó.
Pár pillanat alatt,
hangos csörömpöléssel
összetört a csönd
féltett titkokat.

Vágyak,
Nem törődnek semmivel,
megbilincselt szárnyakon,
csak szárnyalnak.
Még,
hadd fájjon még itt bent!…
Méreg és méz:
ide minden cseppjét!

Kegyelem, kegyelem!
Hiszen már nem is lélegzem!
Láthatatlan vagyok.
Élőhalott.
Szívemben tőr,
minden álom megdől:
Elengedtél!
Látom a szemedből!

Mást ölelsz,
mást akarsz,
nem engem.
Másra gondolsz,
más kell
helyettem.
Akit mindig kerestem,
nem ért meg engem.
Mást szeret,
mást szerez
helyettem.

Két út…
sosem lesz eggyé:
másfelé visz, kergetőzik,
néha összefut.
Tűz
- olyan megmagyarázhatatlan-,
sok év múlik el,
mégis hozzád űz.

Vége,
aminek eleje sem volt.
Nem marad más,
csak az emléke.
Mért
így veszítjük el egymást,
hogy nem teszünk egy mozdulatot
a másikért?

Kegyelem, kegyelem….

Mást ölelsz, mást akarsz….

 




Szabadíts meg a gonosztól
Zene: Sáfár József
Szöveg: Sárdy Barbara

Esik a tőzsdei árfolyam;
a világnak csődje van.
Gazdát cserél néhány milliárd;
gazdagodik, aki spekulált.

Ár, adat, emberáradat,
viszi a bank a házadat!
Amiről azt hiszed a tiéd:
A másvilágon is nyögöd a részletét.
Nyögöd még.

Uzsorások és hitelezők
Felélik előled a jövőt.
A rablók csapnak nagy ricsajt,
hogy: „Fogják meg, a tolvajt! ( a tolvajt, a tolvajt ) !”

Van egy érzés
-teher a szívemen-
Minden eladó,
nincs kegyelem!
Aki megalkuvó,
az jár jól…
„Szabadíts meg a gonosztól!”

„Szabadíts meg a gonosztól!”
„Szabadíts meg a gonosztól!”

Van egy érzés
-teher a szívemen-
Minden eladó,
Nincs, nincs kegyelem!
Aki megalkuvó,
az jár jól…
„Szabadíts meg a gonosztól!”

Van egy érzés
-teher a szívemen-
Minden eladó,
Neked sincs kegyelem!
Aki megalkuvó,
az jár jól…
„Szabadíts meg a gonosztól!”

 




Táltosének
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara

Hej-hej ébresztő
Föld szíve dobban, dobogó kő.
Hej rejtem, hej regő
halál csendjét felverő.

Hej-hej ébredj már,
találd meg azt, aki téged vár!
Álom szárnyán száll,
teste dübörgő táncot jár!

„Vajúdik a Föld,
és a Kárpát-medencében szüli a jövőt.”
Lobogó tűz körül ülnek a bölcsek,
az idő titkaiba révülők.
Nyílik a felhő, vágtató csodaszarvas agancsán tündököl a Nap,
koronája ágabogán a csillaggyertyák gyúlnak.
Éled a fény:
születése köszönti a megérkezőt.

Lélekmadár:
hívja-hajtja hetedhét határ.
Talajba kapaszkodva –pórázon-,
húzza kötél, nem ereszti gyökér, amin áll.
Sugárpalástba öltözött Boldogasszony Anyánk mosolyát teríti ránk,
hatalma feltámasztja a hunok sólymait, a szkíta oroszlánt,
ősök letűnt korát;
elfeledtetett múltra ablakot tár.

Beavatás.
Most éjszaka és nappal, helyet cserél.
Az összetartozás pillanatában
vörösen izzik az ég, s ereinkben a vér.
A vér, patak. Honnan fakad? Honnan ered? Hol van a hazája?
Milyen tengerbe tereli meder? Milyen szél fúj a vitorlába?
Mennyit lát?
Lüktető valósága, meddig ér?

 




Templom és kocsma
Zene: Papp Gyula
Szöveg: Sárdy Barbara

Templom és kocsma,
öröktől fogva
karjába hívó menedék.
A hétköznapok durva sodra
a rosszkedvet fokozza;
az ember egyszerre
nem találja a helyét.
   Csak Isten és egy pohár bor
   józanít ki a magányból
-egyedül érzi magát mindenki olykor-;
az élet halállal ijesztget, de ő
valamit vár, vagy siettet,
másra vágyik, régi álmokra gondol.

Templom és kocsma,
kiszárad ám a torka, akinek
testét-lelkét felvértezik!
Ilyenkor –ahogy szokta-,
könnyeket rejt mosolyba;
az egyik helyen hitet, a másikon
bátorságot iszik.
   Csak Isten és egy pohár bor
   józanít ki a magányból
-egyedül érzi magát mindenki olykor-;
az élet halállal ijesztget, de ő
valamit vár, vagy siettet,
másra vágyik, régi álmokra gondol.

Templom és kocsma:
ott a király is szolga, és megtanulja a
gazdag, bizony, hogy szegény…
Az öntudat lusta fogja,
a sorsát könnyen elrontja:
vakszerencsét, megúszásokat,
olcsó sikert remél.
   Csak Isten és egy pohár bor
   józanít ki a magányból
-egyedül érzi magát mindenki olykor-;
az élet halállal ijesztget, de ő
valamit vár, vagy siettet,
másra vágyik, régi álmokra gondol.